Mint mikor egy tv-műsor hosszú évek kihagyása után új évaddal jelentkezik, vagy mint a Valami Amerika, amiből az első rész 2002-ben, a második 2008-ban, a harmadik 2018-ban jött ki, s bár a címe ugyanaz volt mindnek, a szereplők is nagyjából, más világról szóltak és más formában... Hát így érzem magam most, amikor napok óta az pörög a fejemben, hogy régen, még az első blogomon megjelent két olyan bejegyzés is, aminek az volt a címe, hogy augusztustalan, és nem meglepő módon, ezek a bejegyzések rendre az utolsó nyári hónapban láttak napvilágot. Nagy ráérésem kellős közepén beleolvastam 2008-as és 2009-es írásaimba 2023-as fejjel, és úgy érzem magam, mint amikor kijött a 2012-es Dallas a nagyrészt a ’80-as években futó sorozat után. Az eredetire nem emlékszem, mert annyira kicsi voltam az első magyarországi sugárzáskor, hogy szerintem én csak azt hiszem, hogy néztem, de tuti nem, illetve az azért rémlik (spolier alert!), hogy Bobby nem hal meg, csak zuhanyozik, de abban egészen biztos vagyok, hogy az új verzió csak nyomokban tartalmaz Dallast és talán glutént is, hiszen ekkor már voltak, akik tudták, hogy ez egy létező fogalom.
augusztustalan: ha definiálnom kéne, mit értek ez alatt a kifejezés alatt, azt mondanám, azt, amikor az embernek (pontosabban nekem), a szeptemberi tanévkezdés előtt semmi más dolga nincs éppen, csak önmagát újradefiniálni. Helytelen szóalkotás ez, hiszen pont, hogy nem az augusztus igényelné a fosztóképzőt, hanem azon kívül minden más a világon, ugyanis amikor augusztustalankodom, akkor semmi mással nem foglalkozom, csak az augusztussal: a nyárral, ami még tart ugyan, így kiélvezem, de a közelgő ősszel is, hiszen hamarabb sötétedik, ezzel emlékeztet arra, hogy jó, most még tedd a nagy semmit, de szeptembertől dolog lesz. Valóban gusztustalan lehet ez a külső szemlélő számára, mert az önzőség csúnya dolog, mi az, hogy én csak magammal vagyok elfoglalva meg a hol itt, hol ott úszásommal, mi az, hogy az állam tart el és mi az, hogy szállok csak virágról virágra és értékem teljes tudatában mondok ki eddig ismeretlen számokat és szintén ismeretlen, kemény nemeket. Gusztustalan dolog az utcán köpni is, legalábbis a bolygó ezen felén (ettől még előfordul egyesekkel, hogy), de Kínában például azon kívül, hogy nem mindent szabad, sok undorítónak tűnő dolgot szabad, vagyis attól, hogy egyeseknek megbotránkoztató lehet valami, vagy éppen az, amit én ebben a hónapban művelek, én köszönöm, jól vagyok, és mások is lettek már jobban attól, hogy ezt csinálták.
Minden augusztustalan „epizódnak” az volt a célja eddig, hogy egyrészt a céltalanságnak, másrészt az útkeresésnek állítson emlékművet, most sincs ez másképp. Soha nem gondoltam volna, hogy egy nehéz puttony letételével, mennyi kisebb, jobb fogású poggyászt képes felvenni vagy ismét felvenni az ember, melyekről régen azt hitte már, hogy ottfelejtette egy vonaton, ami ki tudja, merre ment azóta, forgalomban van-e még egyáltalán. Az augusztustalankodás tulajdonképpen a szabadság szinonimája, annak minden jó és rossz tulajdonságával együtt, és most, hogy belegondolok, az sem csoda, hogy nem a januárvíz vagy éppen a szeptembertelen jött létre bennem, mert július 20. után, vagyis a születésnapom után 1989-ben is kellett egy kis idő, amíg megszoktam a körülöttem lévő világot, és szinte biztos vagyok benne, hogy akkor is végig önzősködtem az augusztust, míg aztán megtaláltam a helyemet, vagy legalábbis azt hittem.
Most itt ülök a Millenárison, ahol 2008 májusában DUE Sajtófesztiválon voltam utoljára végzős gimisként, 2011 szeptemberében itt voltam gyakornok egy tv-műsor felvételén tanácstalan mesterszakosként, illetve tavaly októberben itt ünnepeltem egy bizonyos 25. születésnapot kicsit sírdogálva. Most 2023. augusztus 23. van, csupa 23-as (még a nyolcadik hónap is 2 a 3-on), meleg van, de kellemes szellő fúj, elsuhan egy villamos, ami azt mondja, hogy szeptember 2-án jön a The Voice, és soha nem értettem még ennyire egyet villamossal, mert szeptember 2-án tényleg olyan nap lesz, amikor én is megmutathatom az igazi hangomat, amit eddig egy bőrönddel együtt elveszettnek hittem, de szerencsére megtaláltam, és ott ereszthetem ki, ahova 18 éves korom óta vágytam, csak akkoriban még azt is megkérdőjeleztem, hogy Álmom-e? most meg jó pár évvel később már pontosan tudom, hogy naná, csak nem úgy!