Első oldal
Sosem gondoltam úgy Párizsra, hogy nekem ott dolgom lenne. Az iskolában persze rengetegszer szó esett a városról magyar- és történelemórákon, de mivel sosem tanultam franciául, nekem inkább az angol, amerikai, na meg a német városok szerepeltek a bakancslistámon, bár sokáig bakancslistám sem volt. Mindig azon voltam, hogy az éppen aktuális feladatomat elvégezzem, hogy előrébb jussak, aztán persze mindig volt egy következő feladat, amit el kellett végezni, és egyszer csak azon kaptam magam, már nem is tudom, mit akarok: mármint mit akarok magam, és nem mások miatt.
Második oldal
Sosem szerettem olvasni. Ha könyvet vettem le a polcról, az általában azért történt, mert az volt a feladatom, hogy azt a könyvet elolvassam, majd egy lidérces, esős reggelen, számot adjak arról, hogy valóban megtettem, például olyan kérdésekre válaszolva, mint hogy mit csináltak a lányok eperszedés közben. Miért, szedtek epret? Így aztán egyre jobban utáltam olvasni. Emlékszem, egyszer egy őszi szünet után, a magyartanárunk megkérdezte, ki milyen könyvvel töltötte a szünidőt. Akkoriban pont egy könyvmoly mellett ültem, aki az alatt az egy hét alatt esküszöm, legalább napi egy könyvet felfalt, én meg azon gondolkodtam, hogyan tűnhetnék el még azelőtt a teremből, hogy rám kerülne a sor. Hát nem tudtam szublimálni, így színt kellett vallanom, hogy semmit nem olvastam. Voltak még így páran az osztályban, de én soha nem akartam abba a klubba tartozni.
De aztán nyáron, amikor másom sem volt, csak időm, végre belső késztetést éreztem arra, hogy olvassak, és mivel az én szenvedélyem a rajzolás és festés volt, híres festők életéről szóló könyveket kezdtem olvasni. Munkácsy életével kezdtem, aztán jött Cézanne, majd Picasso. Most már be merem vallani, hogy míg az ő életükről olvastam, semmi más nem járt a fejemben, csak hogy egyszer nekem is olyan életem lesz, mint nekik volt. A szenvedélyemnek és/vagy a szenvedélyemből fogok élni, és egyszer majd rólam is írnak életrajzi könyvet, mert az én életem is legalább ilyen érdekes lesz, mint az övék. Sokszor el is kalandoztam olvasás közben, ilyenkor arra eszméltem jó pár oldal után, hogy már nem is az ő történetüket látom lelki szemeim előtt, hanem a sajátomat.
Harmadik oldal
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer a szenvedélyem az írás lesz. Ugyanaz a tanárom, aki éktelen haragra gerjedt, amikor kiderült, hogy semmit nem olvastam az őszi szünet alatt, egyszer nagyon leteremtett egy fogalmazásomért, azt mondta, összecsaptam, és azzal is megfenyegetett, hogy ha így folytatom, semmi nem lesz belőlem. Ez még általános iskolában történt, pont abban az évben, amikor a hatosztályos gimnáziumba jelentkeztem. A tanárnő azt mondta, hogy ha valami isteni csoda folytán fel is vesznek, ez, amit produkálok, nagyon kevés lesz, úgyhogy szedjem össze magam. 12 éves voltam ekkor, s bár akkor még fogalmam sem volt róla, életem egyik legnagyobb válaszútja előtt álltam: eltűnni vagy kitűnni? Annyira fájt az a kritika, amit akkor kaptam, hogy eldöntöttem, engem márpedig fel fognak venni a gimnáziumba!
Ebben a bizonyos évben az osztály elkezdett organikusan két pártra szakadni: azokra, akik menni akartak, meg azokra, akik maradni. Én ott álltam a két tábor között, mint valami bizonytalan választó, és igen, óriási volt a kísértés, hogy mégis a kisebb ellenállás felé húzzak, de végig ott lebegett előttem, hogy bizonyítanom kell. Mindenekelőtt másoknak, na meg persze valamelyest magamnak is.
Pár hónappal később ballagási ünnepséget rendeztek az idejekorán távozó diákoknak az iskola aulájában. Arra az utolsó közös délutánra elásta a csatabárdot a Menni és a Maradni akarók pártja is, és olyanok siratták egymást, akik ebben a hormonok által sújtott évben folyton ölre mentek egymással. Már-már érett felnőttek módjára ünnepeltünk, de a pezsgő azért gyerek volt. Belőlem azok a bizonyos hormonok igen furcsa dolgot váltottak ki: ekkoriban kezdődött végtelen szentimentalizmusom. (Lehet, hogy én nem is kamasz voltam, hanem klimaxoltam?) Csak álltam a kezemben a műanyagpohárba töltött szénsavas szőlőlével és potyogtak a könnyeim: most valaminek vége van. Erre egyszer csak ott termett előttem a tanárnő, aki mindennek elhordott, mert nem olvastam és nem tettem elég energiát az írásaimba és azt mondta, bár nem hitt abban, hogy ez így lesz, de végtelenül boldog, hogy felvettek, és kívánja, hogy tudjak élni a lehetőséggel! Együtt sírtunk tovább...
Negyedik oldal
Mindig szerettem volna látni a világot, de egy darabig nem volt rá lehetőségem. Örömmel hallgattam az élménybeszámolókat, ha valaki a környezetemből eljutott egy olyan helyre, ahonnan nem csak hűtőmágneseket hozott haza, de sokáig eszembe sem jutott, hogy egyszer majd én leszek az, aki mesél. Egy barát külföldre költözése kellett ahhoz, hogy életemben először messzebbre merészkedjem, mint amíg a párkányi híd visz. Már dolgozó ember voltam, mikor ezt a barátot meglátogattam Frankfurtban. Ő ekkorra már egyáltalán nem volt elájulva a város adta lehetőségektől, de én mindenre úgy csodálkoztam rá, mintha egy másik galaxisban járnék, mintha egyszer csak kiengedtek volna a börtönből. Jut eszembe: még az is földöntúli boldogsággal töltött el, hogy egy sittes konténeren megpillantottam a Greiner nevet! Pár évvel később Gibraltáron örültem ugyanígy, amikor felfedeztem, hogy az ottani rendszámok felségjelzése GBZ.
Amikor hazajöttem Frankfurtból, éreztem, hogy megváltozott az életem, mert kinyílt egy olyan ablak, amit eddig csak másnál láttam nyílni. Mikor másnap bementem a munkahelyemre, a főnököm megkérdezte, milyen volt, amire én zavaromban annyit mondtam, szép, nagyon szép! Pedig Frankfurt nem az a tipikus szép, nagyon szép város, de valahogy azt gondoltam, ha az ember, aki utazik, hazajön valahonnan, akkor egy ilyen kérdésre ilyen választ kell adni, főleg, mert valószínűleg igazából az érdekli a kérdés feltevőjét, hogy akkor leszek-e már szíves elkezdeni dolgozni is.
Életemben akkor repültem először, amikor ugyanez a barátom már Londonban lakott, oda hívott meg minket magához. A repülőgépen szabályosan éreztem, ahogy valami húzza szét az elmémet, ahogy rohamtempóban tágul a világom. A Lutonon szálltunk le, és nekem már eleve felfoghatatlan volt, hogy egy repülőtér hogy lehet olyan messze egy várostól, ahova a gép elvileg érkezik. Aztán mikor bementünk a városba, és csak mentünk, mentünk, és még csak a szélén jártunk, akkor jöttem rá igazán, hogy az, amit Frankfurtban ablaknak hittem, csak egy egérlyuk volt.
Pár évvel később, mikor ez a barát visszaköltözött Frankfurtba, már úgy mentem oda repülővel, mintha mindig is ezt csináltam volna. 2016-ban kitaláltuk, hogy ha már megyek, de ott már úgyis mindent láttam, ugyan, vonatozzunk már át Párizsba! Párizsba... Én... Vonattal... Felszállok egy repülőre, alszom egyet ott, majd másnap hajnalban vonatra szállunk és 4 órával később leszállunk a vonatról Párizsban. Na persze! És úgy lett! Magamtól soha nem tettem volna ilyet, engem sokszor lökni kell, mint anno az úszótanfolyamon, amikor az úszómester egy óvatlan pillanatban „besegített” a mélyvízbe, mert megelégelte medenceszéli elmélkedéseimet. Annyira megrémültem, hogy egy levegővel átúsztam a medencét. Jó, csak keresztbe...
Ötödik oldal
Mindig azt gondoltam, hogy a világ akkora nagy, hogy semmi értelme ugyanarra a helyre visszamenni, ahol korábban már voltam, mert semmi újat nem fogok látni. Egy másik tanárom azt mondaná erre, hogy csak a buta gyerek gondolja ezt.
Úgy alakult az életem, pontosabban életemben talán először úgy alakítottam én a sorsomat, hogy lett 4 hónapom, amikor azt csinálhattam (és mivel ez az időszak még tart, csinálhatom), amit akarok. Sok év kihagyás után újra úszni kezdtem, végre ismét belső kényszert érezni arra, hogy olvassak, áldozni arra, hogy jobbak legyenek az írásaim, hogy megtaláljam, visszaszerezzem végre a hangomat, amit anno az én Ursuláim elvettek tőlem. Szabbatikálra mentem. Bár sokak számára ismeretlen lehet, segítek, ez nem földrajzi név, de még csak nem is tulajdonnév. Pedig jelentése alapján sorolhatnánk akár a kitüntetések, díjak kategóriájába, vagy a csillagnevek közé, de még az intézménynevek kategóriájából sem lógna ki nagyon ez a fogalom. Szabadságom negyedik hónapjának kezdetére már azt az elgondolást sem tartanám túlzottan elvetemültnek, ha a személynevekhez sorolnám, mert magamról igen sokat tanultam az elmúlt hónapokban, és az állatnevek között is elférne, mert főleg ösztöneimről tudtam meg sokat. Innen már csak pár lépés, hogy (személyes) márkanévnek gondoljam, vagy éppen egy mű címének. De ez bizony egy köznév, így lehetne akár egyedi név, anyagnév, gyűjtőnév, de szerintem sokkal inkább cselekvést jelentő fajta, persze a legtöbben azt gondolják, ez is csak egy az elvont köznevek közül, és talán nekik van igazuk.
Long story short, ahogy egy másik barátom kezdi mondatait, és ahogy kezdte akkor is, amikor úgynevezett alkotói szabadságom kellős közepén tálalta, hogy egy párizsi útra potyautasként kellene csatlakoznom hozzá. Nekem? A munkanélkülinek? Nekem kéne a világ egyik legdrágább városába mennem hétfőtől péntekig? De hát ki megy akkor helyettem úszni? A választ magam is tudtam, bárki, akinek nem a szombati forgatókönyvíró tanfolyam az egyetlen fix pontja jelenlegi életében, és aki szerencsére van olyan garasoskodó, hogy nem ettől az utazástól fog majd csődbe menni.
Éppen 7 éve voltam utoljára Párizsban, így meggyőztem magam, hogy korábbi elveim ellenére visszatérhetek egy olyan városba, ahol már voltam, hiszen 7 év alatt minden sejtem kicserélődött, így én tulajdonképpen nem is voltam még ott. Útitársammal tisztáztuk az általános szerződési feltételeket, majd egy héttel később már ott ültünk a reptéren és vártuk a mi közös párizsi járatunkat. Az úszást hajlandó voltam elnapolni, de az éppen tőle kapott „Az élet nem habostorta, Pelikán” feliratú jegyzetfüzetemet magammal vittem, mert a forgatókönyvem nem várhat: ahhoz szerencsére nem kell medence, elég csak ez a füzet, egy toll, meg az a belső világ, amitől ha akarnék sem tudnék megszabadulni (legalábbis remélem, még jó darabig nem fogok).
A közös ÁSZF minden apró részletre kitért, így alig értek meglepetések minket egymással kapcsolatban. Apróbbak azért igen, mert bizony 15 év után is meg tud lepődni az ember a másikon, ha még sosem élt vele együtt. Ő elvitt a divathétre, Giverny-be, Monet birtokára, a Shakespeare and Company könyvesboltba, én meg őt a Montmartre-on található Két malom nevű kávézóba kétszer is, ahova 7 évvel korábban nem mertem bemenni, mert annyira zavarba jöttem tőle, hogy tényleg létezik az egyik kedvenc filmem, az Amelie csodálatos élete forgatási helyszíne. És még mennyi helyen jártunk, mennyi kávét ittunk, mennyi embert irigyeltünk és hányszor volt olyan, hogy csak ültünk és néztünk ki a fejünkből és nem hittük el, amit látunk. Aztán utolsó este ettünk csigát is, na, ez aztán tényleg hihetetlen!
Hatodik oldal
Mindig örömet tud okozni az az apróság az embernek, amikor társasjáték közben hatost dob. Ilyenkor nem elég, hogy a lehető legtöbbet lépheti előre, még újra is dobhat. Egyre közelebb kerül a célhoz! Mármint a társasjáték céljához, nem feltétlenül a sajátjáéhoz: mert van az úgy, hogy az embernek semmi más célja nincs, csak az, hogy játszhasson! De félreértés ne essék, az sem szégyen, ha az ember éppen nyerni is akar...
A szerencsejátékok egészséges mértékben ugyan, de az utóbbi években egyre inkább jelen vannak az életemben. Alkalomszerűen egy-egy sorsjegy, csak az izgalom kedvéért, minden héten lottó, sajnos állandó számokkal, természetesen Hatoslottó is... Kártyajátékokban nem vagyok túl erős, ez tavaly ősszel egy döntéskontroll tréningen derült ki számomra igazán, amikor két napig reggeltől estig pókereznünk kellett. Nem voltam jó játékos. Szinte végig szenvedtem, mert vérprofi játékosok tanítottak minket, akik bizony sokszor fogták a fejüket, amikor rossz döntést hoztunk. Akkor fogták csak igazán, amikor vége lett egy játszmának, az asztalnál mindenki kiterítette a lapjait, és kiderült, hogy nekem pókerem volt. Emiatt még nem kellett volna senkinek a fejéhez kapnia, de én annak ellenére, hogy láttam, hogy pókerem van, nem mondtam all-int. Egész egyszerűen azért, mert eddig sem tettem ilyet soha. Attól vagyok igazán szerencsés, hogy ez alapján le tudtam vonni a megfelelő következtetést...
A felismeréseknél talán nincs is jobb a világon. Amikor az ember rájön valamire, amikor valami, ami addig csak darabjaiban létezett a fejében, egyszer csak összeáll, és hirtelen minden olyan evidensnek tűnik. Ezt éreztem szeptember elején, amikor elkezdtem forgatókönyvírást tanulni. Rájöttem, miért alakult ki bennem az a betegség, amit magamnak diagnosztizáltam, és amit magam is neveztem el. A kór, ami éveken át gyötört, a narratív undor nevet kapta tőlem: legfőbb tünete, hogy az ember nem képes sokáig egyetlen történetre koncentrálni, legyen az egy hosszabb könyv, vagy éppen film. Megfelelő kezelés híján ez egészen addig fajulhat, hogy az ember már egy Netflixen megjelenő cím vagy borítókép láttán is neurotikussá válik! Kialakulásának oka, mint annyi minden másnak, az elfojtás.
A nyolchetes tanfolyam egyik utolsó alkalmán Köbli Norbert egyik előadása A művész útja címet kapta. Rávilágított, hogy milyen úgynevezett kreatív blokkok alakulhatnak ki az emberben vagy éppen mellette, ami miatt kétségei lehetnek azzal kapcsolatban, hogy kell-e neki egyáltalán alkotni vagy sem. Szóba kerültek azok a bizonyos rossz tapasztalatok, amelyeket az ember élete során szépen lassan összegyűjt, mint például én azokat a negatív tanári visszajelzéseket. Félreértés ne essék, eszembe sem jut senkit hibáztatni, sőt, szeretném megköszönni azt a szigort, ami segített abban, hogy jobbá akarjak válni. Azt a tükröt, amit ezek a legorombítások mutattak nekem. A tanfolyam utáni hétvégén filmmaratont tartottam, többek között újra megnéztem Woody Allen Éjfélkor Párizsban című filmjét. Idejét nem tudom, hogy mikor láttam utoljára, de arra emlékszem, hogy egy átbulizott éjszaka másnapján kezdtem el nézni, majd egyszer csak arra ébredtem, hogy vége a filmnek. Akkor nem néztem meg újra, mert azt gondoltam, ha bele tudtam aludni, akkor biztosan pocsék, mit nekem Picasso meg Hemingway! Hát most (bocsánat, háttal nem kezdünk mondatot, mert arra az a reakció, hogy has) a friss párizsi élményeim miatt adtam neki még egy esélyt, de arra álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire fog rímelni arra is, amit szintén A művész útja c. előadásból jegyeztem meg: a film tulajdonképpen arról szól, ahogy egy a fantáziáját használó és azt megmutatni kívánó embert minden külső erő el akarja tántorítani attól, hogy alkosson.
Az első olyan történet, ami annyira magával ragadott, hogy megfordult a fejemben, hogy talán forgatókönyvírónak kellene tanulnom, és ami annak ellenére, hogy egy 106 epizódból álló sorozatról beszélünk, sosem untatott, a This Is Us című sorozat volt. Mindenkinek ajánlom, aki szereti az érzelmi hullámvasutakat, meg aki azt érzi, lenne még dolga azzal a kérdéssel, hogy vajon miért született/került oda, ahova, ha nagy szavakat szeretnék használni, és miért ne: ha valakit érdekel, mi dolga a világban.
Tegnap este egyedül voltam itthon, így írószobát tartottam, aztán mikor azt éreztem, hogy elég volt, éjfél körül egyszer csak ráakadtam a This Is Us francia remake-jére. Szórakozni akartam, erre sikerült az egyik legfelkavaróbb sorozat párizsi verziójára bukkannom. Azóta is itt sajnálom magamat, mint az elmúlt hónapokban annyiszor...
Igazából csak ennyit akartam mondani.